Ahogy írtam előzőleg a látnivalók nagy része össze volt gyűjtve, így már csak azt kellett kitalálni, hogy melyik irányba induljak útnak. Majd mikor megtudtam, hogy egy számomra fontos előadás lesz a nyugati parton, amire szeretnék elmenni, tisztázódott, hogy itt kezdem az utat, és a keleti parton fejezem be.
A jegyet kb. egy hónappal az indulás előtt vettem meg, de még így is nagyon akciós volt. Európán belül a Wizzair pontjaim miatt ingyen utazok, ezért màr csak kellett találnom egy olyan helyet ahonnan viszonylag jó áron repül gép a Nyugati partra. Ez a város Stockholm lett, ahol egy éjszakát töltöttem el és másnap indultam tovább Los Angelesbe. Életem első,tengerentúli útja volt.
Ugyan nem volt semmi gond a vízum ellenőrzésnél mégis nagyon sokan voltak, úgyhogy órákig tartó idegörlő várakozás következett. Utána csomagfelvétel, még egy ellenőrzés és hipp-hipp kint is voltam a nagy Almában. Furcsa érzés volt először kilépni az utcára, fülledt meleg idő volt, rengeteg kocsi, és ember. Itt uralkodott el rajtam először a pánik, hogy úristen itt vagyok, innen hogy tovább?
Fel voltam készülve a kultúrsokkra, tudtam mire kell figyelni, de azt nem gondoltam, hogy ez a megérkezésemet követő 3 órában már be is következik. Otthon szép gondosan kinyomtattam, hogy hogy jutok el a LA reptérről a buszhoz, ami rögtön Santa Barbarára visz. Már akkor borult az egész, amikor már a reptéren belül is buszra kellett szállnom, amit nyilván a kis google tervezőm nem írt. A busztársaság LA másik felén volt, amit 4 busszal 3 óra alatt sikerült teljesítenem, a 25 kg-os hátizsákommal, 11 óra repülőút után. Talán ez volt az utam legnehezebb része (eddig). Eszméletlen meleg volt, nem tetszett a város, nehéz volt a hátizsák, és durva külvárosi részeken mentünk. Mindegyik buszon én voltam az egyetlen fehér ember, gondolhatjátok… Volt busz amivel 50 megállót kellett mennem,már ekkor kezdtem megérteni, hogy miért mondják, hogy Amerikában durva távolságok vannak, és ha nincs autód halott ember vagy. Na, hát szerintem én is az lennék, ha nincsenek hipercuki buszsofőrjeim, akik hagyján, hogy a busz jegyet sem engedték kifizetni, nagyon segítőkészek is voltak. Leszálltam a buszmegállóba, ahol írta a kis papírom, rögtön azt hittem sírva fakadok annyira durva környék volt. De a buszvezető néni rám dudált, hogy jöjjek vissza.:) Mondta, hogy itt inkább ne szálljak le, elvisz egy másik buszhoz, egy „jobb” környékre. Gondolhatjátok milyen elesett és kétségbeesett lehettem a hatalmas hátizsákommal, ha így megszánt…:)
Amit már az eső pár napban megtapasztaltam, hogy eszméletlen sok hajléktalan van Amerikában. Főleg a nagyvárosokban, de az óceánparton és a kisebb városokban is csoportokba verődve bandáznak. Na most LA-be azalatt a 3 óra alatt annyit láttam, mint eddigi életemben összesen. Mindenkinek saját bevásárló vagy babakocsija volt, amiben tolták a kis életüket. Az utcán sátorban aludtak. A kukából ettek. A piros lámpánál megrohamozták az autósokat pár dollárért. Nagyon nyomasztó volt a hatalmas hátizsákommal itt vándorolni. Nagy nehezen, rengeteg kedves ember segítségével megérkeztem a buszomhoz. Újabb 3 óra alatt meg is tettük azt az 50 km-et, ami Santa Barbaráig vezetett. Hatalmas dugó volt a városban, lépésben lehetett haladni, pedig 2x5 sávos autóút volt. Este 11-re értem a szállásomra, nagyon fáradtan, teli rossz, nyomasztó élményekkel. Úgy voltam vele, hogy alszom egyet, és miután felkeltem, elindulok hazafelé, mert ez mégsem az én világom….:)
