Már az idejét sem tudom, milyen régen szerettem volna eljutni Amerikába. Mindig is vonzott minden ami az országgal kapcslatos, és természetesen nem a kólára és a hamburgerre gondolok.:)De az ötlet, hogy végre tényleg el kéne menni két éve pattant ki a fejemből. Rengeteg utazós blogot olvastam.  De aki főként inspirált az Bori volt. Már napok óta csak a blogokat olvastam, és próbáltam kitalálni, hogy fűzzem meg Gy-t hogy nekem is bele kell vágnom. Tudtam, hogy ez lesz a legnehezebb feladat, de ha ő belemegy, nyert ügyem van.

Egy szép februári délután volt, az utazásról beszélgettünk. Ekkor éreztem, hogy eljött a pillanat és elő kell állnom a nagy tervvel. Olyan volt, mint a Házibuli c. filmben (ahol Vick is kereste a megfelelő alkalmat, mikor elkéretőzhet a buliba:)) Sokat beszélgettünk, aztán egyszer csak kiböktem. A válasz csak annyi volt: persze, menjél nyugodtan! Akkor még nem sejtettük, hogy ez most nem csak olyan „jó majd” ide elmegyünk dolog.

Engedély megadva, kihívás elfogadva.

Innentől 1,5 év telt el és most itt ülök San Franciscoban egy hostelben, és írom a bejegyzést.

Rengeteg utazós blogot olvastam ebben az időben, szinte mondhatom, hogy az összes magyar utazó blogot követtem. Nagyon sok „hogyan menjünk világgá” előadásra mentem el. Gyűjtöttem magamba a történeteket, tanácsokat, tapasztalatokat. A feladat nehéz volt, nagyon sok dolgom volt az indulásig.

 Először elkezdtem gyűjtögetni, hogy hova szeretnék menni, az ezer lementett piszkozatot egy excell táblába foglaltam, város szerint lebontva,mit hol szeretnék megnézni.

Utána jött a háttér cuccok beszerzése. Minden utazós kellékből kellett egy. Mert az jó, hogy volt egy cuki virágos gurulós böröndöm, de azzal mégsem indulhattam el. Lépésről lépésre haladtam, és vettem meg mindent: hátizsák, hálózsák, laptop, telefon, kamera, cipő… Ez kb annyiba került, mint az út fele. Ha ezek meglettek volna, egy fél évvel előbb tudok indulni, vagy tovább tudok maradni. De nem így volt, és hatalmas élmény volt, ahogy hónapok alatt szépen gyűjtögettem a pénzt és mindig megvettem valamit a listámról…ami a hónapok alatt szépen elfogyott.

A szervezés oroszlánrésze az útiköltség összegyűjtése volt. De erről majd talán írok egy egész bejegyzést. Minden hónapban mintha a fogamat húznák… Megfogadtam, hogy az lesz az első, ha megjön a fizum, félrerakni a kijelölt összeget,különben elköltöm. Nagy segítség volt Gy., aki támogatott ebben anyagilag is, így viszonylag sokat tudtam félrerakni. Valamint nyitottam egy alszámlát a bankomnál, amihez nem nagyon tudtam hozzáférni, így csak akkor tudtam hozzányúlni a pénzhez, ha nagyon kellett. Kezdetben ez nem nagyon ment, a hónap elején elutalt pár ezer forint  a hónap végére mindig visszavándorolt a másik számlára.

A technika és az utiköltség megszerzése mellett fontos volt még a nem létező angol tudásom felélénkítése is. Az tény, hogy így hogy volt cél könnyebben ment ez is. Eszti az angol tanárom Amerikában él, és skájpon angoloztunk egy éven keresztül. (A vilég legjobb dolga a saját kanapédon angolozni.)

Az utolsó fél évben felpörögtek az események. El kellett mondani a családomnak. Hiszitek vagy sem, ez volt az egyik legnehezebb az útban. Aztán meg kellett vennia repjegyet. Ezt nagyon halogattam, tudtam, ha megvan a jegy nincs menekvés. Össze kellett állítani az úti csomagot és tervet. Fel kellett mondanom a munkahelyemen, elmondani a kollegáimnak, barátaimnak.

De a legnehezebb az utolsó két nap, az utolsó búcsúzások….

De megérte....