Furcsa az utat azzal a helyszínnel kezdeni amit a legjobban vàrtam az egész kaland alatt. Azt gondoltam ez lesz majd az utazàs csúcspontja, de hogy lehet valami csúcspont már az út legelején!? (Ez majd kiderül pár hét múlva.) 

Akik ismernek tudjàk, hogy Santa Barbaràhoz különös kötődésem van, és hogy miért is fontos nekem ez ennyire. (Azok kedvéért, akik nem tudják elmondom, hogy itt lakik Martin Gore és családja, kedvenc együttesem a Depeche Mode együttes egyik frontembere)

Igazából nem is tudom  mi volt előbb, a vágy, hogy bebarangoljam Amerikát, vagy hogy megnézzem azt a helyet, amit csak Amerikai Riviéraként emlegetnek, és ahol Martin él és alkot.:) Mindegy is. A sors úgy hozta, hogy a feleségének itt volt színházi előadása Santa Barbarán, pont az indulásom utáni első napon. Így lett biztos, hogy itt kezdem az utat, mert így legalább van egy kis esélyem a találkozásra. Jegyet nem vettem előre az előadásra, mert nem tudtam, hogy odaérek e. A helyszínen lett volna alkalmam, de olyan drága volt, hogy aztán mégsem vettem meg.

 A második nap még mindig nem volt felhőtlen a kedvem, még mindig azt gondoltam pár nap múlva biztos hazamegyek, nem éreztem jól magam. Már az első nap lesokkolt, hogy városon belül is mekkora távolságok vannak, és mennyire nincs tömegközlekedés. Ennek ellenére mégis úgy gondoltam elmegyek este a színházhoz, hátha lesz egy kis sikerélményem.  Santa Barbarának gyönyörű sétálóutcája van, itt sétálgattam egész este, aztán átettem a székhelyemet a színház elé. Kellemes környék volt, csak ültem a padon néztem, ahogy az emberek megérkeznek az előadásra, és vártam…mintha tudtam volna, hogy valamire várnom kell. Aztán egyszer csak már jó messziről kiszúrtam, hogy jön Martin. Meglepő módon az utcán sétálgatva jött ő is, és a főbejáratot használva ment be a színházba (ez volt az én mázlim). Tudtam, hogy vagy most vagy soha, fél perc telt el aközött, hogy megláttam, lerohatam, képet készítettünk, és bement. A semmiből pattantam elő, és kértem meg, hogy készítsünk egy közös képet (juhhhu, megvan a második közös kép is:)) kicsit meglepődödtt, de nem állt ellen. Na, ekkor kezdtem kicsit jobban érezni magam. Viszont ekkor már az volt bennem, hogy megvan amiért jöttem, akár mehetnék is haza.:) De aztán mégis maradtam…

Santa Barbara pont úgy néz ki mint a képeken, hosszú óceánparti sétány, pálmafákkal szegezve, homokos tengerpart. Csak,ami a képeken nincs rajta az a töménytelen hajléktalan, de ezt egy idő után meg lehet szokni. Öt napot voltam itt a Paradicsomban, minden nap órákat sétáltam a parton és a városban. Szombatonnként a parti sétányon kézműves vásár volt. Nagyon tetszett, kicsit úgy éreztem, mintha otthon lennék.Kezdtem megszokni a várost, lettek kedvenc boltjaim, városrészeim.  Talán eddig ez az egyetlen hely itt Amerikában, ahol én is el tudnék élni. Persze kizárólag csak akkor, ha van kocsim.:)  Felfedeztem a turista mentes övezeteket, sétáltam a drága szállodaláncok partmenti bungallói között, megnéztem egy ócenparti esküvőt, és még Martin házát is megtaláltam (de erről talán majd a "hogyan legyünk fanatikus rajongók" cimű blogomban (ha lenne) többet mesélek:))

Itt volt életem első egyedül-hostelben alvós élménye. És tetszett. Megtanultam mozgó,nyikorgó emeleteságyon felül(!) aludni, hátizsákból élni, minden nap új embereknek elmondani, hogy honnan jöttem, és hova megyek, félig nyitott szemmel aludni, és figyelni, hogy megvan e még a hátizsákom, rájönni, hogy itt minden üditő cukrosabb, mint otthon és hogy van epres fanta, ami bizony nem finom, egyedül felülni egy körhintára a gyerekek közé...

Végülis itt kezdődött életem első szóló utazása, miért is ne szerethetném ezt a helyet?   

Ez a hely és hét arról szólt nekem, hogy új dolgokat csináltam, egyedül, a világ másik pontján. És azt hiszem megálltam a helyemen, bár nagyon sok átsírt óra van mögöttem, de már most is szép emlékként gondolok vissza rá.

Fontos, hogy sokszor csináljunk olyan dolgokat, amiket akkor csinálunk életünkben először, különben bent ragadunk a mókuskerékbe, és nem érnek új impulzusok. Ha valaki, akkor én utálom a változást, most viszont rövid idő alatt mégis minden megváltozott az életemben, és annyira nem is sajnálom.Egyelőre tetszik ez az új helyzet.

Te mikor csináltál utoljára valamit először?